Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek veletek. És már volt lehetőségem beszélgetni többetekkel, akiket Isten megbízott azzal, hogy pásztoroljátok az Ő nyáját. Feleségem és én 25 évet töltöttünk Törökországban, abból az utolsó 2 évet börtönben voltam. Fontos, hogy elmondjam, hogy ott gyülekezetplántálással foglalkoztunk misszionáriusként. Feleségem, Dorin családjának felmenői magyarok. Az ő apukája Magyarországról származik, aki elvégezte a globális rádiósugárzási programokat, és Magyarországra is sugároztak rádióadásokat. Az idősebbek valószínűleg emlékeznek még ezekre a rádióműsorokra, a fiatalabbak pedig erre már nincs szüksége. Az ő dédapja Csopják Attila, aki a baptista mozgalomnak egyik kulcsszemélye volt. Tehát nagyon sok olyan rokona van, akik különböző generációkon át szolgáltak itt ezen a földön. Nem sokkal azután, hogy kiszabadultam Törökországban a börtönből, a Magyar Állam állampolgárságot adott nekem. Ezért nagyon büszke és hálás vagyok, hogy most magyar állampolgárként lehetek itt.
Sajnos mi nem beszélünk magyarul, de nagyon mélyen kötődünk és törődünk a magyar nemzettel, és érezzük, hogy komoly szellemi örökséget hordozunk magunkban. Úgy látom, ez a világ egy sötétebb időszakba megy bele. És most végigsorolhatnánk azokat a dolgokat, amik valóban azt mutatják, hogy egy sötétebb időszakba megyünk bele. De ha megvizsgáljuk, és megnézzük azokat, amik most zajlanak, felismerhetjük, hogy valóban egy sötétebb időszak következik. Ugyanakkor mindezek közepette arra számítok, hogy Istennek egy erőteljes mozdulása lesz. És tudom, hogy sokan ti is úgy vagytok itt, hogy számítotok és számoltok egy nagyobb ébredéssel. Ugyanezt mondhatnám az Egyesült Államokban is, ahol ugyanúgy van egy várakozás az ébredésre. Viszont amikor az ébredésről és Isten mozdulásáról beszélünk, nagyon gyakran nem vesszük figyelembe azt, hogy van egy nagyobb összefüggés, egy szélesebb kontextus, amelyben benne vannak a nehézségek is. Igen, Isten mozdulni fog ebben az országban, de valószínű, hogy lesznek nehézségek. És az egyik dolog, amit Isten élesen aláhúzott, az az egység a vezetők között, mert ennek fontos szerepe lesz a nehézségekre való felkészülésben. És amiről szeretnék nektek beszélni ma este, hogy mi volt az, ami leginkább felkészített engem azokra a nehézségekre, amiken keresztül kellett mennem.
2007-ben elkezdtem másképpen imádkozni: egy olyan imát imádkoztam, ami megváltoztatta az életemet. Azt imádkoztam: „Atyám! Vonj olyan közel a Te szívedhez, hogy Te meg tudj bízni engem azzal a felhatalmazással, amely hullámokat indít be.” El akartam ilyen hullámokat indítani, így érkeztünk meg Törökországba, ami a világon az egyik legkevésbé evangelizált ország. Tehát szerettem volna Istentől erőt, szerettem volna felhatalmazást, szerettem volna a Szellem ajándékait kérni és kapni. És amikor Isten ezeknek az imáknak a szavait a számba tette, akkor nem tudtam, hogy mit is kérek pontosan, mert akkor az imának az első részére fókuszáltam, hogy „vonj közel a Te szívedhez!”
Ha szeretnénk hatalmat, felhatalmazást, akkor Istennek először megbízhatónak kell találnia minket. Ezért aztán Isten belevont engem az Őutána való törekvés időszakába. És már évek óta hívő voltam ekkor, de itt egy egészen másfajta törekvésről volt szó – az Isten szíve után nyomultam.
Sokszor, amikor arról beszélünk, hogy „Istent szeretni”, akkor ez elvontnak tűnhet, de számomra ez nagyon gyakorlati dolog. Azt mondtam magamban, hogy „Még nem szeretlek úgy, ahogy gondolom, hogy Te akarod, Uram, hogy szeresselek: a teljes szívemmel, teljes lelkemmel teljes elmémmel és minden erőmmel. De én akarlak így szeretni! Ahogy a zsoltáros mondja: ’Mint szarvas kívánkozik a hűs forrás után, úgy vágyakozik az én lelkem Utánad’.” És az volt bennem, hogy „Uram, én nem tudok még így vágyni Rád! Tegyél szomjasabbá engem!”
Ekkortól elkezdtünk Dorinnal így imádkozni, hogy „Uram, tegyél minket szomjasabbá, tegyél minket éhesebbé” – és elkezdtek történni a dolgok. Mert ez az Isten-keresés formál bennünket. Az Isten szíve után való törekvés elkezdett bennünket másképp pozícionálni, úgy, hogy Istentől megbízást tudjunk átvenni. És úgy hiszem, hogy ennek következményeképpen kerültem börtönbe. Nem Isten börtönzött be. Úgy gondolom, hogy ez a sátán munkája volt. De egy idő után felismertem, hogy itt az Isten megbízásáról van szó, azért, mert bár nem Isten tett engem oda a börtönbe, mégis összhangban van az Ő mindenek felett való céljaival.
Az első év során teljesen összetörtem. Ha tudtam volna, hogy két évig leszek börtönben, akkor elkezdtem volna visszaszámolni a napokat. De a török kormány azzal fenyegetett engem, hogy háromszoros életfogytiglani büntetésben és magánzárkában leszek mindvégig. A megtöretéssel kapcsolatban van egy külön üzenetem – erről most nem fogok beszélni. Összetörtem mentálisan, lelkileg, fizikailag is és szellemileg is.
A második év is nehéz volt, de Isten elkezdte felépíteni a szívemet a második év során. Amikor Isten megengedte, hogy börtönbe kerüljek, akkor Ő pontosan tudta azt, hogy én ott össze fogok törni, és azt is tudta Isten, hogy ez mennyire nehéz lesz számomra, és egészen közel kerülök az elbukáshoz, de ennek ellenére Ő megengedte. Miután kikerültem a börtönből, volt olyan, hogy Ő azt mondta nekem: „Megbíztam benned egy nehéz megbízatással; tudtam, hogy mennyire nehéz lesz, de megbíztam benned.” Volt idő, amikor nem gondoltam volna magamról, hogy végig tudom csinálni. Szinte biztos voltam benne, hogy elbukok ebben a próbában. De Isten nagyon jól tudta, hogy bármilyen mélyre is kerülök, ahelyett, hogy Tőle elfordulnék, Őfelé fogok fordulni amiatt az Isten után való törekvésem miatt, ami az előző években már elkezdődött az életünkben. Amit szeretnék kiemelni nektek ma este:
A szeretet táplálja a hosszútűrést és a kitartást.
A szeretet hajlandóvá tesz minket arra, hogy szenvedjünk.
A szeretet nem adja fel.
Az, aki szeret, hajlandó sokat eltűrni azért, akit ő szeret.
Rengeteg film és könyv szól erről. És tudjuk, hogy az apukák és az anyukák hajlandóak lennének akár az életüket is odaadni a gyermekükért. Az én esetemben a feleségem volt ott velem. Két héten keresztül össze voltunk zárva. Aztán őt hirtelen elengedték, én pedig a kétéves börtönbüntetésem letöltésére maradtam tovább. Olyan vezetők, akiket mi nagy tiszteletben tartunk, azt mondták a feleségemnek, hogy „el kell jönnöd Törökországból! Engedd, hogy majd az Isten gondoskodjon Andrewról, neked most magadról kell gondoskodnod!” Ez nem volt rossz tanács, de ő mégis azt mondta, hogy én a férjemet fogom itt támogatni. Mert ő tudta, hogy nekem milyen nehéz lesz ez az időszak, és abban a két évben ő volt az egyetlen személy, akinek megengedték, hogy meglátogasson engem. Tehát a feleségem kockára tette a saját életét azért, mert engem szeret. Az, aki szeret, hajlandó szenvedni azért, akit szeret. Egy csodáló-hódoló nem biztos, hogy hajlandó erre. Te sem egy csodálót akarsz a házastársadnak, hanem olyat, aki igazán szeret téged. Istennek vannak csodálói és szolgálói is vannak, de nincsenek túl sokan, akik igazán szeretik Őt. Erre szeretnélek bátorítani ma, hogy legyél, válj valóban Istent igazán szeretővé.
Szeretnék nektek néhány példát mondani arra, hogy milyen szerepet játszott ez a szeretet abban, hogy a hűségem erős maradjon. Egyik nap, amikor a Filippiekhez írt levelet olvastam, egy bibliavers kiugrott és szíven talált engem. Így hangzik, hogy „mindenki a maga érdekét keresi, de ki az, aki Krisztus érdekét nézi?” Ahogy olvastam ezt, sírva fakadtam. (Fil.2,21 „Mindenki a maga hasznát keresi, és nem a Krisztus Jézusét.”) Akkor tudtam, hogy ez most rólam szól. Mert az én érdekem az volt, hogy kikerüljek onnan, hogy a feleségemmel és a gyerekeimmel legyek. Ez az, ami emésztett engem a börtönben töltött idő alatt. De mi van akkor, ha Krisztus érdekeit az szolgálja leginkább, ha én itt vagyok a börtönben? És ez fordulóponttá lett számomra, mert egy valóságos küzdelem volt, hogy helyén legyen a szívem ezzel kapcsolatban. És ezután minden reggel, amikor félelmekkel és küzdelemmel felkeltem, elhatároztam, hogy eljutok arra a pontra, hogy bár nem akarom elfogadni ezt a börtön-helyzetet, de „Uram, el akarom fogadni a Te tervedet és céljaidat az életemben”. Általában estére sikerült is ezt megharcolnom, és egy bizonyos szintű békességbe sikerült is bejutnom – nem teljes békességbe, de egy bizonyos szintű békességbe igen. Következő reggel, amikor felkeltem ugyanazokkal a félelmekkel, és újra elkezdtem ezt a küzdelmet, hogy „megteszem Érted Uram, mert szeretlek Téged”. Azért, mert szeretem Őt, hajlandó voltam alávetni magamat, és az Ő érdekeit keresni a sajátom helyett.
Hosszú éveken keresztül dicsőítésvezető voltam. Amikor a börtön-napok elkezdődtek, először megpróbáltam elénekelni azt az éneket, hogy „Nagy a Te hűséged”. Nem tudok most ebbe jobban belemenni, de akkor nagyon megsérülve éreztem magam; megsérülve Isten által. És ahogy próbáltam kiénekelni azt, hogy „Mily nagy a Te hűséged”, nem tudtam kiénekelni a szavakat, mert elcsuklott a hang a torkomban. Aztán a második börtönév során a feleségem azt mondta nekem: „Andrew, vissza kell szerezned az életednek ezt a területét, a dicsőítésnek területét”. Akkor elhatároztam, hogy minden este elkülönítek időt arra, hogy csak Istent dicsőítsem és imádjam, legalább fél órát. Nem éreztem úgy, hogy ezt jó érzésekkel tudom csinálni. Az érzéseim sötétek és zavarosak voltak, de elhatároztam, hogy meg fogom tenni, mert szeretem Őt. És úgy hiszem, hogy ez a dicsőítés különlegesen értékes volt Isten számára. Milyen fantasztikus volt ma este itt a dicsőítés, milyen jó és könnyű Istent dicsőíteni egy ilyen légkörben! De, amikor egyedül vagy, össze vagy zavarodva, fájdalmaid vannak, akkor a dicsőítés áldozatát hozod az Istennek. Az, ami a fájdalmak között is indított engem a dicséretre, az az Őfelé való szeretetem volt. És ez a győzelem.
A második évben megfegyelmeztem magam, és erőt vettem magamon, hogy táncoljak Istennek. Valószínűleg ti olyan csapat vagytok itt, akik szerettek táncolni. Ami ezt az egész tánc-témát felhozta bennem, amikor Jézus a tanítványaival beszél, és azt mondja nekik: „Boldogok vagytok, amikor üldöztetések érnek titeket. Örüljetek és örvendezzetek…!” (Mát.5,11-12) És ahogy olvastam, hogy „örvendezzetek, és legyetek telve örömmel”, rájöttem, hogy én nem így vagyok. De mivel ez egy parancs a Bibliában, rájöttem, hogy akkor én engedetlenségben vagyok. Úgyhogy azt mondtam, hogy engedelmeskednem kell ennek! Ezért eldöntöttem, hogy az örömömet és örvendezésemet ki fogom fejezni. Nem éreztem örömöt, sem örvendezést, de elhatároztam, hogy táncolni fogok. Tehát elkezdtem énekelni a Máté 5-ből ezeket a szavakat, hogy „boldogok vagytok, amikor üldöztetések érnek titeket”… És elkezdtem először óvatosan ugrálni – úgy pünkösdi módra. Aztán körbetáncoltam a cellámban, és amikor odaértem, hogy „örvendezzetek” (szótő a G242: ’hallomai’ = ’ugrik, ugrál, szökdécsel’), akkor felugrottam magasra, és azt mondtam, hogy „igen, áldott vagyok, boldog vagyok, mert Jézusért szenvedek! Áldott vagyok, boldog vagyok, mert börtönben vagyok, mert a családomért szenvedek!”
De mi volt az, ami erre indított? A szeretet. Mert Jézus azt mondta: „Ha szerettek engem, megtartjátok az Én parancsolataimat.” Az Úr felé való szeretetem volt az, ami előhozta ezt az engedelmességet bennem. Emlékszem, hányszor előfordult, hogy csak az volt bennem, hogy „csak szeretnék, Uram, egy jó fiad lenni”. És aztán csak beledőltem, belefeküdtem abba, hogy igen, én most alávetem magam Istennek. Újra és újra meghoztam azt a döntést, hogy megbocsátok azoknak, akik bántanak engem és az én családomat. A szeretet indított erre.
És a szeretet segített átvezetni engem a csalódáson és az Isten felé való sértettségen is. Tudjátok, Isten nem teljesítette az elvárásaimat a börtönben. Éveken keresztül nyomultam, törekedtem az Ő jelenlétébe. És tudom, hogy ti is sokan keresitek az Ő jelenlétét. Ami igazán szellemi krízist eredményezett az életemben és engem összetört, az az volt, hogy úgy érzékeltem, hogy Isten visszavonta az Ő jelenlétét tőlem. Sötétségben voltam, és nem hallottam az Ő hangját. És ez mélyen megsebezte a szívemet.
Még odáig is eljutottam, hogy megkérdőjeleződjön bennem az Isten létezése, és hogy Ő valóban jó. A kételyeim és a kérdéseim megfojtották az Istennel való kapcsolatomat. Aztán rájöttem arra, hogy igen, amit én leginkább vágyok, akarok Istentől, az az Ő jelenléte.
Viszont volt valami, amit Isten akart tőlem. Egy egyszerű szeretetet, egy egyszerű önátadást a részemről. Akarta látni a szándékomat, hogy a kérdéseim, a kételyeim, a csalódásom ellenére, és annak ellenére, hogy Ő csendben van – vajon akkor is szeretem-e Őt: „Andrew, szeretsz-e Engem akkor is, amikor nem látod, nem érzed, nem tapasztalod az Én szeretetemet?” Isten mindent elvett tőlem: a barátaimat, testvéreimet, a családomat, a feleségemet; mindent, amit az Ő szeretete megnyilvánulásának tartottam és éltem meg – mind elvette tőlem. Viszont, ami megmaradt mindazok után, amit Isten elvett: az Ő szeretetének a magja. Egy egyszerű odaadás és odaszánás Utána. És én ehhez kétségbeesetten ragaszkodtam. És ez az odaszánás volt az, ami megtartotta az én sebzett szívemet. Félretettem mindazt a ’követelést’, ami Isten felé volt bennem. Azt mondtam akkor Istennek: „Uram, most már nincs szükségem a válaszokra a kérdéseimre. Nem kell már, hogy megértsem a dolgokat. Én csak arra fókuszálok, hogy szeresselek Téged, és az, hogy szeretlek Téged, az elegendő számomra.”
Tudjátok, a szeretet az érzelmekkel is jár, de nincs pusztán az érzelmekre korlátozódva. A szeretet megnyilvánul hűségben, engedelmességben, odaszánásban és önátadásban. És van, hogy ezeket nem kíséri érzelem. Tudjátok, sokkal könnyebb jól érezni magunkat Istennel kapcsolatban, az Ő jelenlétében, amikor egy ilyen környezetben vagyunk, mint most veletek, amikor megtapasztalhatjuk és átélhetjük az Ő szeretetét és jóságát. De mi a helyzet olyankor, amikor Isten elveszi ezeket? De mi a helyzet akkor, amikor nyomás alatt vagy? Olyankor a te szereteted próbára van téve.
Az én Isten felé való szeretetem súlyosan próbára volt téve. 18 hónap börtön után végre elkezdődött az eljárási per. Azzal vádoltak, hogy kém vagyok és terrorista, és a török kormány akkor visszavitetett abba a börtöncellába, ahol legelőször voltam, ahol teljesen összetörtem. Első nap, amikor elkezdődött a per, a per 13 órás volt. És rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem számít az, hogy én mennyire tudok felállítani egy jó védelmet; mert ez egy politikai per, és itt ez így működik. Fáradt és éhes voltam, és el voltam keseredve. Visszavittek abba a cellába (az egy magánzárka volt); körülöttem olyan táborlakók voltak, akik az állam ellene puccsot próbáltak elkövetni. Ott feküdtem az ágyon, és teljesen össze voltam törve. El voltam szigetelve, féltem, és csak sírtam, és egy gondolat volt a szívemben, az elmémben: „Hol vagy, Istenem? Miért engedted meg, hogy visszarakjanak erre a helyre, ahol úgy összetörtem? Miért nem avatkoztál be az érdekemben?! Miért vagy olyan messze?! Miért vagy olyan csöndben?!” Kinyitottam a szememet, és csak hangosan sírtam. Aztán hirtelen meglepődtem, ahogy hallottam, hogy mi jön ki a számból: „Szeretlek, Jézus! Szeretlek, Jézus! Szeretlek, Jézus!” És aztán azt mondtam: „Várj csak! Ez győzelem! Így néz ki a győzelem! Én tényleg szeretlek Téged, Uram! Akkor is, ha csendben vagy, akkor is szeretlek Téged! Még ha meg is engeded az ellenségeimnek, hogy bántsanak, én akkor is szeretlek Téged! Még ha a jelenlétedet meg is vonod tőlem, és csendben vagy, akkor is szeretlek Téged! Én akkor is szeretlek!”
És úgy éreztem magam, hogy igen, valamilyen módon átmentem a próbán, az Isten csendjének a próbáján, a magára hagyatottságnak, az elszigeteltségnek a próbáján. Átmentem annak a próbáján, amikor a kegyelmet nem érezzük és nem tapasztaljuk. Tudtam, hogy átmentem a gyengeségnek és a megtöretettségnek a próbáján, a kételyek próbáján.
A legjobban talán így tudnám nektek leírni: vegyünk egy katonát, aki kapott egy kiképzést, és különböző képességekkel rendelkezik. De vegyünk egy másik katonát is. Ő ugyanazt a kiképzést kapta, ugyanazokkal a képességekkel rendelkezik, de ő már átment valós küzdelmeken, csatákon. Több katonával is beszéltem, és elmondták, igen, valóban van különbség a kettő között. Nem a képességek között van különbség! A különbség abban van, hogy az egyik meg lett próbálva a küzdelemben, a harcokban.
Úgy hiszem, hogy van hasonlóság a kereszténységben is. Úgy gondolom, hogy amikor Isten megengedte, hogy börtönbe kerüljek, Ő már akkor is tudta, hogy hűséges fogok maradni. Mielőtt börtönbe kerültem volna, az Isten felé való szeretetem akkor is őszinte és komoly volt, viszont egészen addig, amíg ez a szeretetem nem volt nyomások alatt megpróbálva, addig ez a szeretetem nem volt kipróbált szeretet. Most már az én szeretetem kipróbált Isten felé. A legrosszabb és legnehezebb időszakban, a legnagyobb nehézségek között azt kiáltottam Istennek: „Szeretlek, Uram!”.
Isten valószínűleg nagyon jól tudta azt, hogy én így fogok cselekedni a legsötétebb óráimban, de mindaddig, amíg nem tettem ezt meg, addig nem ’bizonyítottam’ a hitemet, a szeretetemet, az Úrba vetett bizalmamat. Amikor Ábrahám felemelte a kezét a késsel, és a fia ott volt az oltáron – Isten biztosan tudta addig is, hogy Ábrahám hogyan fog dönteni, de az ő szeretete és hűsége Isten felé addig még nem volt kipróbált, mert még nem volt bizonyított. A próbák és a győzelmek nagyon fontosak Isten számára, ugyanakkor nagyon értékesek számunkra.
Felfedeztem, hogy van egy olyan bensőségesség, ami csak a próbákon keresztül jön el. Ezek az emberek, akik számomra nagyon különlegesek a Bibliában, mint Ábrahám, Mózes, Dávid, József… ismerjük az ő történeteiket, és tudjuk, hogy mindegyikük átment olyan időszakokon, amikor Isten csendben volt. Bár ott voltak számukra is Isten ígéretei, de ők ugyanúgy emberek voltak, ahogy ti vagy én, ugyanolyan emberi szívük és természetük volt, mint nekünk. Biztos vagyok benne, hogy nekik is voltak kérdéseik, kételyeik, és néha össze voltak zavarodva. Alkalmanként akár évekre is ebben az állapotban voltak, azonban hűségesek maradtak; és úgy jöttek ki ezekből a sötét időszakokból, hogy mindvégig hűségesek maradtak Istenhez. És ma már úgy ismerjük őket, mint akik Isten barátai. Úgy hiszem, hogy a megpróbáltatásoknak a szörnyű időszakai voltak azok, amik miatt bele tudtak menni abba az Istennel való mély kapcsolatba, ami miatt Isten barátainak tekintjük őket.
És úgy hiszem, hogy vannak itt köztetek olyanok, akik átmentetek már ilyen időszakokon, és vannak köztünk most olyanok is, akik talán most vagytok egy ilyen nehéz és sötét időszakban. Sokszor Isten így képzi az ő vezetőit.
A kérdés ilyenkor az: „Tud-e Isten bízni benned? Akkor is, ha Isten nem adja azt, amit vársz Tőle? Ha nem azt adja, amire úgy gondolod, hogy neked szükséged van? Tud-e Isten bízni benned, ha Ő csendben marad? Akkor is oda fogod szánni magad Neki? Ma Isten is, én is ezt szeretném hangsúlyozni számotokra, mert a legfontosabb és a legjelentősebb dolog, amit tehetünk, az az, hogy feltételek nélkül szeretjük Istent.
Ismeritek a bibliaverset: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” (Mát.12,30) Annyira jól érthető, annyira egyszerű, mégis annyira nehéz megélni, megcselekedni! Azért, mert természetes szinten, magunktól mi nem növekszünk az Isten felé való szeretetben. Tudatos döntések, nyomások, külső ráhatások híján természetes szinten csökken a szeretetünk Isten felé. Nagyon is tudatosaknak kell ebben lennünk, oda kell erre figyelnünk, mert ez így működik. Ezt a saját életem alapján is tudom nektek mondani.
Tudjátok, a börtönben töltött időszak körülményei – az elszigeteltség, a magány, félelem – összetörtek engem, de azt is eredményezték, hogy Istenhez futottam. Soha nem voltam annyira Istenre fókuszálva, mint amikor a börtönben voltam. Olyan, mint amikor egy teljesen szokatlan mértékű tisztánlátás volt bennem azzal kapcsolatban, hogy mit is kell tennem. Kétségbeesésemben Isten után futottam. És úgy hiszem, hogy ez az, amiért börtönbe kerültem – nem akarok soha visszakerülni oda, de ez az, ami hiányzik ma is bennem: az a kétségbeesett Isten-keresés, amivel Őutána futottam, nyomultam. Most nincsenek azok a nyomások, azok a nehézségek az életemen, ezért nem is futok, nem is nyomulok ugyanúgy. Ami fontos, az az, hogy tudatosaknak kell lennünk az Isten után való törekvésünkben, keresésünkben, nyomulásunkban.
Miért mondom ezt én most nektek, vezetőknek? Apostolok, próféták, pásztorok, különböző vezetők vagytok itt. Azért mondom ezt most nektek, mert mi vezetők, pásztorok sokszor meg tudunk feledkezni a szívről, a szív Isten felé való irányultságáról. Amikor odaállsz az emberek elé, hogy beszélj, prédikálj, akkor azt fogják értékelni, hogy jól csináltad-e, jól szolgáltál-e, jól tanítottál-e vagy sem. Ezért mi vezetők természetes szinten elsődlegesen arra fókuszálunk, hogy jól felkészüljünk, hogy az emberek számára ’jó szolgálatunk’ legyen. Mindeközben viszont háttérbe tudjuk szorítani a bensőséges kapcsolatot az Istennel, az Isten után való nyomulásunkat, törekvésünket. Lehet, hogy az emberek észreveszik, hogy ha nem jól sikerül egy szolgálatod a színpadon, viszont lehet, hogy egy ideig azt nem veszik észre, ha Istennel nincs rendben a kapcsolatod. Viszont előbb-utóbb észre fogják venni, de csak egy idő után jön csak a felszínre, ha a szív nem stimmel.
Mi gyakran olyan dolgokat értékelünk, amiket Isten nem tart túl sokra: a pozíciót, titulust; mert mindeközben Isten valójában a szívünkkel törődik. Ha csak egyetlen dolgot teszel az életedben, és az az, hogy Isten szíve után vágyódsz, ez után nyomulsz, erre törekszel, akkor az Isten azt fogja mondani az életed végén, hogy az életed egy elképesztő győzelem és siker.
„Mennyei Atyánk! Én most azt kérem, hogy add belénk a Veled való bensőségességnek a keresését, az ezután való nyomulást, vágyódást! Kérem ezt az én testvéreim, és a magam számára is! Urunk, add a szellemi éhség ajándékát, hogy ne elégedjünk meg abban, amink már megvan, hanem fussunk, törekedjünk, nyomuljunk Utánad!
És most odaszánjuk magunkat arra, hogy szeressünk Téged.”
Megáldalak titeket az én Királyom, az Úr Jézus Krisztus nevében. Ámen!
Lelkész Műhely, Budapest, 2022. december 08.
Hozzászólás írása